A János Vitéz ismerete alapvető műveltségi kritérium manapság. Íme, néhány fontos részlet belőle.
13
Kukoricza Jancsi meg a királyleányCsatahelyre értek a nap alkonyatán.A leáldozó nap utósó sugáraVörös szemmel nézett a siralmas tájra.
Nem látott egyebet, csak a véres halált,S hollósereget, mely a halottakra szállt;Nemigen telt benne nagy gyönyörüsége,Le is ereszkedett tenger mélységébe.
A csatahely mellett volt egy jókora tó,Tiszta szőke vizet magába foglaló.De piros volt az most, mert a magyar seregTörök vértől magát vizében mosta meg.
Miután megmosdott az egész legénység,A francia királyt várába kisérték;A csatamezőtől az nem messzire állt...Idekisérték hát a francia királyt.
Alighogy bevonult a várba a sereg,Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.Olyan volt mellette az ékes királylyány,Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.
Hogy az öreg király leányát meglátta,Reszkető örömmel borult a nyakába,S csak azután mondta a következőket,Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:
"Most már örömömnek nincsen semmi híja;Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,Készítsen, ami jó, mindent vacsorára,Az én győzedelmes vitézim számára."
"Király uram! nem kell híni a szakácsot,"A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,"Elkészítettem már mindent hamarjában,Föl is van tálalva a szomszéd szobában."
A szakács szavai kedvesen hangzottakFüleiben a jó magyar huszároknak;Nemigen sokáig hívatták magokat,Körülülték a megterhelt asztalokat.
Amily kegyetlenűl bántak a törökkel,Csak úgy bántak ők most a jó ételekkel;Nem is csoda biz az, mert megéhezénekA nagy öldöklésben a derék vitézek.
Járta már a kancsó isten igazába',Ekkor a királynak ily szó jött szájába:"Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,Mert nagy fontosságu, amit majd beszélek."
S a magyar huszárok mind figyelmezének,Fölfogni értelmét király beszédének,Aki egyet ivott, azután köhhentett,S végre ily szavakkal törte meg a csendet:
"Mindenekelőtt is mondd meg a nevedet,Bátor vitéz, aki lyányom megmentetted.""Kukoricza Jancsi becsületes nevem:Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem."
Kukoricza Jancsi ekképen felele,Azután a király ily szót váltott vele:"Én a te nevedet másnak keresztelem,Mától fogva neved János vitéz legyen.
Derék János vitéz halld most beszédemet:Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,Vedd el feleségül, legyen ő a tied,És vele foglald el királyi székemet.
A királyi széken én sokáig ültem,Rajta megvénültem, rajta megőszültem.Nehezek nekem már a királyi gondok,Annakokáért én azokról lemondok.
Homlokodra teszem a fényes koronát,Fényes koronámért nem is kívánok mást,Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,Melyben hátralevő napjaimat éljem."
A király szavai ím ezek valának,Nagy csodálkozással hallák a huszárok.János vitéz pedig e szíves beszédetAlázatos hangon ekkép köszöné meg:
"Köszönöm szépen a kelmed jó'karatját,Amely reám nézve nem érdemlett jóság;Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.
Hosszú históriát kéne elbeszélnem,Miért e jósággal lehetetlen élnem;De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;S én másnak terhére lenni nem szeretek."
"De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;Hiábavalóság, ami téged aggaszt."Igy biztatta őt a jó francia király,S János vitéz beszélt, amint itt írva áll:
14
"Hogy is kezdjem csak hát?... Mindennek előtteHogyan tettem szert a Kukoricza névre?Kukorica között találtak engemet,Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jólelkü felesége- Amint ő nekem ezt sokszor elmesélte -Egyszer kinézett a kukoricaföldre,S ott egy barázdában lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,Nem hagyott a földön, felvett a karjára,És hazafelé ezt gondolta mentiben:"Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem."
Hanem volt ám neki haragos vad férje,Akinek én sehogy sem voltam ínyére.Hej, amikor engem az ottan meglátott,Ugyancsak járták a cifra káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:"Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal.Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan,Kednek gazdasága, ökre és juha van,Ha felcsuporodik a kis istenadta,Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia."
Valahogy, valahogy csakugyan engedett;De azért rám soha jó szemet nem vetett.Hogyha nem ment a dolgom maga rendiben,Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,Részesűltem nagyon kevés örömekben;Az egész örömem csak annyiból állott,Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.
Ennek édesanyja jókor a síré lett,Édesapja pedig vett más feleséget;Hanem az apja is elhalt nemsokára,Így jutott egyedűl mostohaanyjára.
Ez a kis leányzó volt az én örömem,Az egyetlen rózsa tüskés életemen.Be tudtam is őt szeretni, csodálni!Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.
Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam,Egy turós lepényért látását nem adtam;Örültem is, mikor a vasárnap eljött,És vele játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré lettem,S izegni-mozogni elkezdett a szívem!Csak úgyis voltam ám, mikor megcsókoltam,Hogy a világ összedőlhetett miattam.
Sokszor megbántotta gonosz mostohája...Isten neki azt soha meg ne bocsássa!És ki tudja, még mit el nem követ rajta,Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,Belefektettük a jó asszonyt a sírba,Aki engem talált, és aki, mondhatom,Mint tulajdon anyám, úgy viselte gondom.
Kemény az én szívem, teljes életembenNem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,De nevelőanyám sírjának halmáraHullottak könnyeim zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szőke leány,Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;Hogyne? az istenben boldogult jó lélek'Kedvezett, amiben lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy: "várakozzatok csak!Én még benneteket összeházasítlak;Olyan pár válik is ám tibelőletek,Hogy még!... várjatok csak, várjatok, gyerekek!"
Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;Meg is tette volna, hiszem az egy istent,(Mert szavának állott ő minden időbe')Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.
Azután hát aztán, hogy meghalálozott,A mi reménységünk végképp megszakadott:Mindazonáltal a reménytelenségbe'Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.
De az úristennek más volt akaratja,Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,Annak következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,Keserű érzéssel mentem a világnak.Bujdosva jártam a világot széltére,Mígnem katonának csaptam föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,Hogy ne adja szivét soha senki másnak,Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek -Tudtuk, hogy hűségünk ugysem szegjük mi meg.
Azért szép királylyány ne tarts reám számot;Mert ha nem bírhatom kedves Iluskámat:Nem is fogok bírni senkit e világon,Ha elfelejtkezik is rólam halálom."